Építési közbeszerzés esetén

Wéber László
létrehozva: 2015-11-20 / módosítva: 2017-06-12

Az építési piacon az elmúlt 15-20 év egyik legaggasztóbb jelensége lett az ún. lánctartozás, amikor is a megrendelő – vállalkozó, szolgáltató viszonyban a szerződésszerű teljesítés ellenére nem fizeti ki a megrendelő a vele kapcsolatban álló partnerét.

Az építőipari termelés egyik alapvető sajátossága, hogy az építési munka számos szervezet és ezek eszközeinek, személyi állományának a helyszíni kooperációjával valósul meg; ez a folyamat az elmúlt másfél évtizedben nagyon felerősödött, a specializációval együtt kialakult jelentős alvállalkozói láncolatok egymásra épülő hálózata keretében valósulnak meg az építőipari munkák, általában a generálkivitelező, fővállalkozó felelőssége mellett. Az is természetes, hogy az építési vállalkozó kettős helyzetben van: egyfelől az építtető az ő megrendelője, másfelől ő maga, az építési vállalkozó is megrendelői pozícióban van a szállítók, alvállalkozók, szolgáltatók, egyéb közreműködők felé. Ez a sokszereplős és sokféle függőségi viszonnyal jellemezhető helyzet önmagában is magában hordozhatja annak a veszélyét, hogy egy megrendelői pozícióban lévő szereplőjének egyszeri, nem várt jelentős tartozása, késedelmes számlakiegyenlítése szerteágazó hatást kelthet az egymáshoz kapcsolódó közreműködők körében – különösen akkor, ha ezeknek a szereplőknek a likviditási helyzete nem kimagaslóan stabil (mint ahogyan a hazai építőipari cégek jellemzően alultőkésítettek).

Ám a jelzett elmúlt időszakban az ilyesfajta nem-fizetések sokszor „általános gyakorlattá” váltak, nem egyszeri és váratlan fizetési gondoktól, hanem ismétlődő és tudatos magatartástól, a fizetés-elkerülés rosszhiszemű, csalárd cselekményétől keletkeztek az építési iparág jelentős részét érintő alapvető likviditási és gazdálkodási problémák. Az első nem fizető megrendelő tartozása további tartozásokat generál a járandóságát meg nem kapó építési vállalkozó alatti közreműködők körében, akik szintén nem tudják fizetni a hozzájuk kapcsolódó további partnereket – és így valóban olyan tartozási láncolat alakul ki, amely esetében egy sok (rosszul fizető) irányban elkötelezett vállalkozó, szállító, szolgáltató hamar „padlóra kerülhet”.

Fontos tudnunk, hogy természetszerűleg az ilyen módon kialakult/kialakuló lánctartozás-jelenség nem csak az építőipari és a körülöttük tevékenykedő cégeket, hanem a tervezőket, lebonyolítókat, projekt-menedzsment cégeket is hasonlóan érintette/érinti.

A 2010-es évtized elejére az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének (ÉVOSz) felmérése szerint mintegy 400 milliárd forintra tehető olyan tartozás képződött, amely a vállalkozói-alvállalkozói láncolatokon továbbgyűrűzve az építési vállalkozások 90 %-át érintette. Ennek elsődleges okai a következők voltak:

  • a generálkivitelező, fővállalkozó megrendelője, építtetője nem fizeti ki a teljesített munka ellenértékét – ez lehet állami, önkormányzati szervezet (amely jellemzően fizet, de esetenként nagyon jelentős késéssel), és lehet magánberuházó (amelynél gyakori a fizetés végleges elmaradása),
  • a generálkivitelező, fővállalkozó nem fizeti ki a teljesített munka vagy termék ellenértékét az alvállalkozójának, beszállítójának – ennek oka a generálkivitelező, fővállalkozó likviditási problémája, gazdálkodási nehézsége (veszteséges működése), irreálisan alacsony vállalási ára, 
  • az alvállalkozó nem fizeti ki a teljesített munka vagy termék ellenértékét a szub-alvállalkozójának, beszállítójának – hasonló okok miatt.

A sor folytatható a sokszereplős alvállalkozói láncolat végéig – és a valódi okok között mindegyik szinten és mindegyik szereplőnél előfordulhat a rosszhiszemű magatartás, amikor a megrendelői pozícióban lévő fél már az üzleti tervébe szinte beépíti, hogy nem fogja a megrendelt munkák teljes ellenértékét kifizetni. Az is problémát okoz, hogy gyakran olyan vállalkozások lépnek be ebbe a láncolatba, amelyek tényleges munkát nem végeznek, csak további alvállalkozókat vonnak be – és a láncolat végén lévő mikro- vagy kisvállalkozás többnyire nem is fordul bírósághoz, mert tudja: mire az eljárás befejeződik, a követelése már nem lesz behajtható.

Tehát a lánctartozások kialakulásának legalapvetőbb oka a mindenkori megrendelő fizetési lehetőségének/készségének a megromlása, ellehetlenülése. Ez akár váratlanul, akár nem váratlanul bekövetkezhet – még akkor is, ha az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény igen egyértelműen rendelkezik:

„43. § (1) Az építtető felel

a) az építési beruházás teljes fedezetének biztosításáért.”

Illetve ezen túlmenően rendelkezik a megrendelő generálkivitelező, fővállalkozó és az alvállalkozó ilyesfajta viszonyát illetően is:

„39/A.§ (5) Vállalkozó kivitelezői tevékenység keretében a kivitelező az építőipari kivitelezési tevékenységet csak akkor vállalhatja, ha az építési (szerelési) szerződésben vállalt kivitelezési munkák elvégzésének a megrendelt minőségben saját költségén történő teljesítéséhez szükséges fedezettel rendelkezik (beleértve az igénybevett alvállalkozók díjazását is). Ha a szerződésben részteljesítésben állapodtak meg, a kivitelezőnek a szerződés szerinti teljesítési feltételeknek megfelelően, de legalább a megrendelő építtető első teljesítéséig meghatározott munkarészre kell fedezettel rendelkeznie.”

Ezek a törvényi előírások elvileg rendezett feltételeket teremthetnének a kivitelezési szerződés megkötésekor, illetve a munkák megkezdésekor – ám a váratlan helyzetekre ezek sem nyújthatnak semmiféle garanciát. Ennél fogva mindig is számítani kell a nem-fizetésből fakadó vitákra, amelyek rendezésére 20103. év közepén határozott lépést tett a jogalkotó: az építmények tervezésével és kivitelezésével kapcsolatos egyes viták rendezésében közreműködő szervezetről és egyes törvényeknek az építésügyi lánctartozások megakadályozásával, valamint a késedelmes fizetésekkel összefüggő módosításáról szóló 2013. évi XXXIV. törvény létrehozta a Teljesítésigazolási Szakértői Szervezetet (TSzSz), akitől a tervező, a kivitelező vagy az alvállalkozó szakértői véleményt kérhet, ha

  • a teljesítésigazolás kiadása nem történt meg,
  • a kiadása vitás, vagy
  • a teljesítésigazolás kiadásra került, de a kifizetés nem történt meg, továbbá
  • a szerződést biztosító mellékkötelezettségek érvényesíthetőségéhez is kérhető szakértői vélemény, amennyiben az érvényesítés kérdése vitás a szerződő felek között.

A 200 igazságügyi műszaki szakértőre támaszkodóan működő TSzSz első két esztendős tevékenysége egyértelműen pozitív: szakmai szervezetek felméréséken alapuló véleményei szerint csaknem felére csökkent a három évvel ezelőtti mintegy 400 milliárd forint összegű építőipari lánctartozás és eközben újabb, jelentős tartozások nem keletkeztek – ez a javuló tendencia nem kis mértékben a TSzSz tevékenységével is összefüggésben van.

2015. félév végéig 320 szakértői vélemény iránti kérelem érkezett ehhez a szervezethez; az ezekhez tartozó beruházási összérték meghaladta a 60 milliárd forintot, a vitatott összegek együttes nagysága kb. 10 milliárd forint. Lényeges tapasztalat, hogy a teljesítések elismerésével, illetve az ellenérték kifizetésével kapcsolatos viták jelentős része a TSzSz-hez történt fordulás után „békés úton” megoldódott, azaz a megrendelők fizetési készsége számottevően javult már attól a ténytől, hogy az ügy a TSzSz asztalára került. Ez alapján is egyértelműen arra sarkalljuk a vitatott követelések ügyében határozottan lépni akaró/kényszerülő vállalkozókat, tervezőket, hogy forduljanak a TSzSz-hez igazuk elismertetése céljából. A TSzSz a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) szervezetén belül működik; az elérhetősége: http://www.mkik.hu/hu/tszsz

A lánctartozás megakadályozására szolgáló másik, jogszabályok által felállított intézmény az építtetői fedezetkezelés, amelyről külön szócikk szól. Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVII. törvény 39/B. § és 39/C. §-ai szerint ennek a fedezetkezelésnek a „célja – az építtető és a vállalkozó kivitelező között létrejött kivitelezési szerződés teljesítése érdekében – az építőipari kivitelezési tevékenység fedezete célhoz kötött felhasználásának biztosítása.” Emiatt „az építtetői fedezetkezelő kizárólagos rendelkezése alatt álló elkülönített számlán kell – egy összegben, vagy több szakaszra bontott építkezés esetén a szerződés szerinti teljesítési szakaszonként – elhelyezni az építőipari kivitelezési tevékenység kormányrendeletben meghatározott ellenértékének fedezetét és a kivitelező által nyújtott, kormányrendeletben meghatározott biztosítékok összegét.”

Ehhez a törvényhez sok részletszabályt közölnek az építőipari kivitelezési tevékenységről rendelkező 191/2009. (IX. 15.) Kormányrendelet 17. § - 22. §-ai. Ezek közül itt is fontos megemlíteni, hogy az építtetői fedezetkezelő alkalmazása csak a magánmegrendelőkkel kötött szerződéseknél, azaz a közbeszerzési törvény hatálya alá nem tartozó esetekben és a közbeszerzési törvény szerinti közösségi értékhatárt (jelenleg nettó 1.520.483.340 forintot) elérő, vagy azt meghaladó értékű építőipari kivitelezési tevékenység esetén kötelező.

Ugyanezen kormányrendelet az építtetői fedezetkezelő közreműködése esetén arról is rendelkezik, hogy a generálkivitelező, fővállalkozó a benyújtott számlája teljes körű kiegyenlítésére csaj akkor jogosult, ha az alvállalkozói kivitelezők követelését – függetlenül azok fizetési határidejétől – már kiegyenlítette, lásd a 32. § (10) bekezdését.

A közbeszerzésekről szóló 2015. évi CXLIII. törvény más eszközt fogalmaz meg a lánctartozások kialakulása ellen – erről a 135. § (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

(3) Építési beruházások esetén a szerződésben foglalt ellenérték kifizetésére kormányrendelet a Ptk. 6:130. § (1)–(3) bekezdésétől eltérő, sajátos szabályokat állapíthat meg.”

A hivatkozott jogszabály a 322/2015. (X. 30.) Kormányrendelet, amelynek többször módosított szövege ebben a vonatkozásban a következőképpen rendelkezik:

„ 32/A. § (1) Az ajánlatkérőként szerződő fél, valamint – európai uniós támogatás esetén szállítói kifizetés során – a kifizetésre köteles szervezet, ha az ajánlattevőként szerződő fél a teljesítéshez alvállalkozót vesz igénybe, a Ptk. 6:130. § (1)–(2) bekezdésétől eltérően a következő szabályok szerint köteles az ellenszolgáltatást teljesíteni:

a) az ajánlattevőként szerződő felek legkésőbb a teljesítés elismerésének időpontjáig kötelesek nyilatkozatot tenni az ajánlatkérőnek, hogy közülük melyik mekkora összegre jogosult az ellenszolgáltatásból;

b) az összes ajánlattevőként szerződő fél legkésőbb a teljesítés elismerésének időpontjáig köteles nyilatkozatot tenni, hogy az általa a teljesítésbe bevont alvállalkozók egyenként mekkora összegre jogosultak az ellenszolgáltatásból, egyidejűleg felhívja az alvállalkozókat, hogy állítsák ki ezen számláikat;

c) az ajánlattevőként szerződő felek mindegyike a teljesítés elismerését követően állítja ki számláját, a számlában részletezve az alvállalkozói teljesítés, valamint az ajánlattevői teljesítés mértékét;

d) a c) pont szerint a számlában feltüntetett alvállalkozói teljesítés ellenértékét az ajánlatkérőként szerződő fél – európai uniós támogatás esetén szállítói kifizetés során a kifizetésre köteles szervezet – tizenöt napon belül átutalja az ajánlattevőknek;

e) az ajánlattevőként szerződő fél haladéktalanul kiegyenlíti az alvállalkozók számláit, vagy az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 36/A. § (3) bekezdése szerint azt vagy annak egy részét visszatartja, illetve az alvállalkozóval kötött szerződésben foglaltak szerint az alvállalkozói díj egy részét visszatartja;

f) az ajánlattevőként szerződő felek átadják az e) pont szerinti átutalások igazolásainak másolatait vagy az alvállalkozó köztartozást mutató együttes adóigazolásának másolatát az ajánlatkérőként szerződő félnek (annak érdekében, hogy az ajánlatkérőként szerződő fél megállapíthassa, hogy az ajánlattevőként szerződő fél jogszerűen nem fizette ki a teljes összeget az alvállalkozónak);

g) az ajánlattevőként szerződő felek által benyújtott számlában megjelölt, fővállalkozói teljesítés ellenértékét az ajánlatkérőként szerződő fél – európai uniós támogatás esetén szállítói kifizetés során a kifizetésre köteles szervezet – tizenöt napon belül átutalja az ajánlattevőként szerződő feleknek, ha ők az alvállalkozókkal szembeni fizetési kötelezettségüket az Art. 36/A. §-ára is tekintettel teljesítették;

h) ha az ajánlattevőként szerződő felek valamelyike az e) vagy az f) pont szerinti kötelezettségét nem teljesíti, az ellenszolgáltatás fennmaradó részét az ajánlatkérő (vagy a kifizetésre köteles szervezet) őrzi, és az akkor illeti meg az ajánlattevőt, ha az ajánlatkérő részére igazolja, hogy az e) vagy az f) pont szerinti kötelezettségét teljesítette, vagy hitelt érdemlő irattal igazolja, hogy az alvállalkozó vagy szakember nem jogosult az ajánlattevő által a b) pont szerint bejelentett összegre vagy annak egy részére;

i) részben vagy egészben európai uniós támogatásból megvalósított közbeszerzés esetén a d) pont szerinti határidő harminc nap.”

Mint látjuk, az új Kbt. (egy esztendei kitérő után) visszatért az alvállalkozók korábbi, „kétlépcsős” kifizetési rendjéhez – ezzel előzve meg az elsősorban az alvállalkozókat és az általuk bevont közreműködőket sújtó lánctartozás jelenségét.

A lánctartozás mélyebb okainak megszüntetésére az irreálisan alacsony árat tartalmazó ajánlatok megrendelő általi kiszűrése, visszautasítása az egyik leghatékonyabb eszköz lehetne. Ezen a téren a mindenkori közbeszerzési törvények rendre megfogalmaznak bizonyos kritériumokat, amelyek közös gondolata, hogy az ajánlatkérő köteles vizsgálni az irreálisan alacsony ajánlati elemet, ezzel kapcsolatban indoklást kell kérnie az ajánlattevőtől – ám az ezzel kapcsolatos döntés felelőssége az ajánlatkérőé. Úgy véljük, ez így van rendjén: mind a közbeszerzési piacon, mind a szabad kezes vállalások terén a megrendelőnek, az ajánlatkérőnek kell felelősen döntenie arról, hogy a megvalósítani tervezett nagy értékű, hosszú élettartamú építmény, épület kivitelezését milyen ajánlat alapján kire bízza – és ennek a döntésének a következményeit viselnie kell!

Az árajánlatok egyik fontos összetevőjének, a rezsióradíjnak a jogszabályok betartása és racionális vállalkozói magatartás melletti minimális mértékéről is jogszabály rendelkezik: az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény 62.§ (2) bekezdése felhatalmazza az építésügyért felelős minisztert arra, hogy meghatározza az építőipari rezsióradíj mindenkori nagyságát. A miniszterelnökséget vezető miniszter 27/2016. (IX. 14.) MvM rendelete alapján ez a rezsióradíj 2016. évben nettó (általános forgalmi adó nélkül) 2.550 forint/óra; a jogszabály ennek összetevőit is tartalmazza és részletesen szólunk róla a rezsióradíjról írott szócikkben. Megjegyezzük, hogy a szócikkünk szövegének írása időszakában már elkészült a 2017. évi rezsióradíj számítása és az a jogalkotó kihirdetésére vár; az aktuális (de jogszabályban még meg nem jelent) mérték: 2.860 Ft/óra. Úgy véljük, hogy a rezsióradíj mértékének vizsgálata is fontos támpont lehet az ajánlatkérő számára a kézhez kapott árajánlat megalapozottságáról.

Ki kell térnünk a lánctartozások kialakulásának egy nem számszerűsíthető, illetve jogszabályok által nehezen kezelhető okára, a felelőtlen vállalkozói magatartásra is. Arra, hogy sokszor irreális kockázatokat is felvállal egy építési vállalkozó csak azért, hogy megrendeléshez jusson - például a megrendelői nem-fizetés kockázatát. Ez olyan kockázat, amit nem lehet beárazni, csak az elkerülését célozhatja meg a felelősen gondolkodó vállalkozó. El lehet kerülni a megrendelő anyagi, pénzügyi helyzetének minél pontosabb megismerésével, a szerződésben erre vonatkozó megfelelő biztosítékok kikötésével – felkészülve arra, hogy a legkorrektebb megrendelő is kerülhet nem várt nehéz helyzetbe, amikor az esedékes vállalkozói számlát ki kell egyenlítenie. Nyilvánvaló, hogy az ezen a téren leggondosabb vállalkozó is szembesülhet ilyesfajta problémával - de kell, hogy eszközei legyenek az ebből fakadó gondok elkerülésére, mérséklésére. Összefoglalva: tudnia kell az építési vállalkozónak nemet mondania az árajánlatát elfogadó ajánlatkérőnek, megrendelőnek, építtetőnek, ha bizonytalannak látszik annak finanszírozási háttere, ha nem lehet semmiféle biztosítékot kapni a későbbi számlák kiegyenlítésére vonatkozóan.

Végezetül szólnunk kellene arról a rosszhiszemű, csalárd magatartásról, ami némely megrendelőt vezérel akkor, amikor tudatosan vezeti félre, csapja be a szerződő partnerét a szóban forgó munka pénzügyi fedezetének meglétét, a munka ellenértékének biztos kifizetését ígérve – ám ez nem az építésügyi tudásműhely, hanem a büntetőjog, a büntetés-végrehajtás területére tartozik.

scrollUp