Építési közbeszerzés esetén

Wéber László
létrehozva: 2015-11-20 / módosítva: 2016-07-15

Az építési piacon az elmúlt 15-20 év egyik legaggasztóbb jelensége lett az ún. lánctartozás, amikor is a megrendelő – vállalkozó, szolgáltató viszonyban a szerződésszerű teljesítés ellenére nem fizeti ki a megrendelő a vele kapcsolatban álló partnerét.

Az építőipari termelés egyik alapvető sajátossága, hogy az építési munka számos szervezet és ezek eszközeinek, személyi állományának a helyszíni kooperációjával valósul meg; ez a folyamat az elmúlt másfél évtizedben nagyon felerősödött, a specializációval együtt kialakult jelentős alvállalkozói láncolatok egymásra épülő hálózata keretében valósulnak meg az építőipari munkák, általában a generálkivitelező, fővállalkozó felelőssége mellett. Az is természetes, hogy az építési vállalkozó kettős helyzetben van: egyfelől az építtető az ő megrendelője, másfelől ő maga, az építési vállalkozó is megrendelői pozícióban van a szállítók, alvállalkozók, szolgáltatók, egyéb közreműködők felé.  Ez a sokszereplős és sokféle függőségi viszonnyal jellemezhető helyzet önmagában is magában hordozhatja annak a veszélyét, hogy egy megrendelői pozícióban lévő szereplőjének egyszeri, nem várt jelentős tartozása, késedelmes számlakiegyenlítése szerteágazó hatást kelthet az egymáshoz kapcsolódó közreműködők körében – különösen akkor, ha ezeknek a szereplőknek a likviditási helyzete nem kimagaslóan stabil (mint ahogyan a hazai építőipari cégek jellemzően alultőkésítettek).

Ám a jelzett elmúlt időszakban az ilyesfajta nem-fizetések sokszor „általános gyakorlattá” váltak, nem egyszeri és váratlan fizetési gondoktól, hanem ismétlődő és tudatos magatartástól, a fizetés-elkerülés rosszhiszemű, csalárd cselekményétől keletkeztek az építési iparág jelentős részét érintő alapvető likviditási és gazdálkodási problémák. Az első nem fizető megrendelő tartozása további tartozásokat generál a járandóságát meg nem kapó építési vállalkozó alatti közreműködők körében, akik szintén nem tudják fizetni a hozzájuk kapcsolódó további partnereket – és így valóban olyan tartozási láncolat alakul ki, amely esetében egy sok (rosszul fizető) irányban elkötelezett vállalkozó, szállító, szolgáltató hamar „padlóra kerülhet”.

Fontos tudnunk, hogy természetszerűleg az ilyen módon kialakult/kialakuló lánctartozás-jelenség nem csak az építőipari és a körülöttük tevékenykedő cégeket, hanem a tervezőket, lebonyolítókat, projekt-menedzsment cégeket is hasonlóan érintette/érinti.

A 2010-es évtized elejére az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének (ÉVOSz) felmérése szerint mintegy 400 milliárd forintra tehető olyan tartozás képződött, amely a vállalkozói-alvállalkozói láncolatokon továbbgyűrűzve az építési vállalkozások 90 %-át érintette. Ennek elsődleges okai a következők:

  • a generálkivitelező, fővállalkozó megrendelője, építtetője nem fizeti ki a teljesített munka ellenértékét – ez lehet állami, önkormányzati szervezet (amely jellemzően fizet, de esetenként nagyon jelentős késéssel), és lehet magánberuházó (amelynél gyakori a fizetés végleges elmaradása),
  • a generálkivitelező, fővállalkozó nem fizeti ki a teljesített munka vagy termék ellenértékét az alvállalkozójának, beszállítójának – ennek oka a generálkivitelező, fővállalkozó likviditási problémája, gazdálkodási nehézsége (veszteséges működése), irreálisan alacsony vállalási ára, 
  • az alvállalkozó nem fizeti ki a teljesített munka vagy termék ellenértékét a szub-alvállalkozójának, beszállítójának – hasonló okok miatt.

A sor folytatható a sokszereplős alvállalkozói láncolat végéig – és a valódi okok között mindegyik szinten és mindegyik szereplőnél előfordulhat a rosszhiszemű magatartás, amikor a megrendelői pozícióban lévő fél már az üzleti tervébe szinte beépíti, hogy nem fogja a megrendelt munkák teljes ellenértékét kifizetni. Az is problémát okoz, hogy gyakran olyan vállalkozások lépnek be ebbe a láncolatba, amelyek tényleges munkát nem végeznek, csak további alvállalkozókat vonnak be – és a láncolat végén lévő mikro- vagy kisvállalkozás többnyire nem is fordul bírósághoz, mert tudja: mire az eljárás befejeződik, a követelése már nem lesz behajtható.

Tehát a lánctartozások kialakulásának legalapvetőbb oka a mindenkori megrendelő fizetési lehetőségének/készségének a megromlása, ellehetlenülése. Ez akár váratlanul, akár nem váratlanul bekövetkezhet – még akkor is, ha az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény igen egyértelműen rendelkezik:

„43. § (1) Az építtető felel

a) az építési beruházás teljes fedezetének biztosításáért.”

Illetve ezen túlmenően rendelkezik a megrendelő generálkivitelező, fővállalkozó és az alvállalkozó ilyesfajta viszonyát illetően is:

„39/A.§ (5) Vállalkozó kivitelezői tevékenység keretében a kivitelező az építőipari kivitelezési tevékenységet csak akkor vállalhatja, ha az építési (szerelési) szerződésben vállalt kivitelezési munkák elvégzésének a megrendelt minőségben saját költségén történő teljesítéséhez szükséges fedezettel rendelkezik (beleértve az igénybevett alvállalkozók díjazását is). Ha a szerződésben részteljesítésben állapodtak meg, a kivitelezőnek a szerződés szerinti teljesítési feltételeknek megfelelően, de legalább a megrendelő építtető első teljesítéséig meghatározott munkarészre kell fedezettel rendelkeznie.”

Ezek a törvényi előírások elvileg rendezett feltételeket teremthetnének a kivitelezési szerződés megkötésekor, illetve a munkák megkezdésekor – ám a váratlan helyzetekre ezek sem nyújthatnak semmiféle garanciát. Ennél fogva mindig is számítani kell a nem-fizetésből fakadó vitákra, amelyek rendezésére 20103. év közepén határozott lépést tett a jogalkotó: az építmények tervezésével és kivitelezésével kapcsolatos egyes viták rendezésében közreműködő szervezetről és egyes törvényeknek az építésügyi lánctartozások megakadályozásával, valamint a késedelmes fizetésekkel összefüggő módosításáról szóló 2013. évi XXXIV. törvény létrehozta a Teljesítésigazolási Szakértői Szervezetet (TSzSz), akitől a tervező, a kivitelező vagy az alvállalkozó szakértői véleményt kérhet, ha

-         a teljesítésigazolás kiadása nem történt meg,

-         a kiadása vitás, vagy

-         a teljesítésigazolás kiadásra került, de a kifizetés nem történt meg, továbbá

-         a szerződést biztosító mellékkötelezettségek érvényesíthetőségéhez is kérhető szakértői vélemény, amennyiben az érvényesítés kérdése vitás a szerződő felek között.

A 200 igazságügyi műszaki szakértőre támaszkodóan működő TSzSz első két esztendős tevékenysége egyértelműen pozitív: szakmai szervezetek felméréséken alapuló véleményei szerint csaknem felére csökkent a három évvel ezelőtti mintegy 400 milliárd forint összegű építőipari lánctartozás és eközben újabb, jelentős tartozások nem keletkeztek – ez a javuló tendencia nem kis mértékben a TSzSz tevékenységével is összefüggésben van.

2015. félév végéig 320 szakértői vélemény iránti kérelem érkezett ehhez a szervezethez; az ezekhez tartozó beruházási összérték meghaladta a 60 milliárd forintot, a vitatott összegek együttes nagysága kb. 10 milliárd forint. Lényeges tapasztalat, hogy a teljesítések elismerésével, illetve az ellenérték kifizetésével kapcsolatos viták jelentős része a TSzSz-hez történt fordulás után „békés úton” megoldódott, azaz a megrendelők fizetési készsége számottevően javult már attól a ténytől, hogy az ügy a TSzSz asztalára került. Ez alapján is egyértelműen arra sarkalljuk a vitatott követelések ügyében határozottan lépni akaró/kényszerülő vállalkozókat, tervezőket, hogy forduljanak a TSzSz-hez igazuk elismertetése céljából. A TSzSz a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) szervezetén belül működik; az elérhetősége: http://www.mkik.hu/hu/tszsz

A lánctartozás megakadályozására szolgáló másik, jogszabályok által felállított intézmény az építtetői fedezetkezelés, amelyről külön szócikk szól. Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVII. törvény 39/B. § és 39/C. §-ai szerint ennek a fedezetkezelésnek a „célja – az építtető és a vállalkozó kivitelező között létrejött kivitelezési szerződés teljesítése érdekében – az építőipari kivitelezési tevékenység fedezete célhoz kötött felhasználásának biztosítása.” Emiatt „az építtetői fedezetkezelő kizárólagos rendelkezése alatt álló elkülönített számlán kell – egy összegben, vagy több szakaszra bontott építkezés esetén a szerződés szerinti teljesítési szakaszonként – elhelyezni az építőipari kivitelezési tevékenység kormányrendeletben meghatározott ellenértékének fedezetét és a kivitelező által nyújtott, kormányrendeletben meghatározott biztosítékok összegét.”

Ehhez a törvényhez sok részletszabályt közölnek az építőipari kivitelezési tevékenységről rendelkező 191/2009. (IX. 15.) Kormányrendelet 17.§ - 22.§-ai. Ezek közül itt is fontos megemlíteni, hogy az építtetői fedezetkezelő alkalmazása csak a magánmegrendelőkkel kötött szerződéseknél, azaz a közbeszerzési törvény hatálya alá nem tartozó esetekben és a közbeszerzési törvény szerinti közösségi értékhatárt (jelenleg nettó 1.520.483.340 forintot) elérő, vagy azt meghaladó értékű építőipari kivitelezési tevékenység esetén kötelező.

Ugyanezen kormányrendelet az építtetői fedezetkezelő közreműködése esetén arról is rendelkezik, hogy a generálkivitelező, fővállalkozó a benyújtott számlája teljes körű kiegyenlítésére csaj akkor jogosult, ha az alvállalkozói kivitelezők követelését – függetlenül azok fizetési határidejétől – már kiegyenlítette, lásd a 32.§ (10) bekezdését.

A közbeszerzésekről szóló 2015. évi CXLIII. törvény más eszközt fogalmaz meg a lánctartozások kialakulása ellen – erről a 135.§ (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Építési beruházás és szolgáltatás megrendelése esetében az ajánlatkérőként szerződő fél – amennyiben az ajánlattevőként szerződő fél a teljesítéshez alvállalkozót vesz igénybe – a Ptk. 6:130. § (1)–(2) bekezdésétől eltérően a következő szabályok szerint fizeti ki a szerződésben foglalt ellenértéket:

a) ….

b) az összes ajánlattevőként szerződő fél legkésőbb a teljesítés elismerésének időpontjáig nyilatkozik, hogy az általa a teljesítésbe …. bevont alvállalkozók egyenként mekkora összegre jogosultak az ellenértékből;

c) az ajánlatkérő felhívja az ajánlattevőket, valamint a b) pont szerinti alvállalkozókat, hogy a teljesítés elismerését követően állítsák ki számláikat, egyidejűleg felhívja őket, hogy amennyiben nem szerepelnek az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 36/A. §-a szerinti köztartozásmentes adózói adatbázisban, nyújtsák be a tényleges kifizetés időpontjától számított harminc napnál nem régebbi együttes adóigazolást;

d) az ajánlatkérő az ajánlattevői és az alvállalkozói teljesítés ellenértékét a számla kézhezvételét követő harminc – vagy a Ptk. 6:130. § (3) bekezdése szerinti esetben legfeljebb hatvan – napon belül közvetlenül utalja át minden egyes ajánlattevőnek és alvállalkozónak.”

Ahogyan látható, a vállalkozónak legkésőbb a teljesítésigazolás kiadásával egy időben nyilatkoznia kell arról, hogy a szóban forgó teljesítésbe bevont alvállalkozói egyenként mekkora részösszegre jogosultak a teljesítésigazolás alapján kiállítandó számla ellenértékéből; ezt követően mind a vállalkozó, mind az alvállalkozói a megrendelő, építtető felé nyújtják be a számláikat, amelyek ellenértékét a megrendelő, építtető 30 napon belül közvetlenül átutalja a vállalkozónak és alvállalkozóinak.

A lánctartozás mélyebb okainak megszüntetésére az irreálisan alacsony árat tartalmazó ajánlatok megrendelő általi kiszűrése, visszautasítása az egyik leghatékonyabb eszköz lehetne. Ezen a téren a mindenkori közbeszerzési törvények rendre megfogalmaznak bizonyos kritériumokat, amelyek közös gondolata, hogy az ajánlatkérő köteles vizsgálni az irreálisan alacsony ajánlati elemet, ezzel kapcsolatban indoklást kell kérnie az ajánlattevőtől – ám az ezzel kapcsolatos döntés felelőssége az ajánlatkérőé. Úgy véljük, ez így van rendjén: mind a közbeszerzési piacon, mind a szabad kezes vállalások terén a megrendelőnek, az ajánlatkérőnek kell felelősen döntenie arról, hogy a megvalósítani tervezett nagy értékű, hosszú élettartamú építmény, épület kivitelezését milyen ajánlat alapján kire bízza – és ennek a döntésének a következményeit viselnie kell!

Az árajánlatok egyik fontos összetevőjének, a rezsióradíjnak a jogszabályok betartása és racionális vállalkozói magatartás melletti minimális mértékéről is jogszabály rendelkezik: az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény 62.§ (2) bekezdése felhatalmazza az építésügyért felelős minisztert arra, hogy meghatározza az építőipari rezsióradíj mindenkori nagyságát. A miniszterelnökséget vezető miniszter 40/2015. (IX. 14.) MvM rendelete alapján ez a rezsióradíj 2015. évben nettó (általános forgalmi adó nélkül) 2.490 forint/óra; a jogszabály ennek összetevőit is tartalmazza és részletesen szólunk róla a rezsióradíjról írott szócikkben. Úgy véljük, hogy a rezsióradíj mértékének vizsgálata is fontos támpont lehet az ajánlatkérő számára a kézhez kapott árajánlat megalapozottságáról.

Ki kell térnünk a lánctartozások kialakulásának egy nem számszerűsíthető, illetve jogszabályok által nehezen kezelhető okára, a felelőtlen vállalkozói magatartásra is. Arra, hogy sokszor irreális kockázatokat is felvállal egy építési vállalkozó csak azért, hogy megrendeléshez jusson - például a megrendelői nem-fizetés kockázatát. Ez olyan kockázat, amit nem lehet beárazni, csak az elkerülését célozhatja meg a felelősen gondolkodó vállalkozó. El lehet kerülni a megrendelő anyagi, pénzügyi helyzetének minél pontosabb megismerésével, a szerződésben erre vonatkozó megfelelő biztosítékok kikötésével – felkészülve arra, hogy a legkorrektebb megrendelő is kerülhet nem várt nehéz helyzetbe, amikor az esedékes vállalkozói számlát ki kell egyenlítenie. Nyilvánvaló, hogy az ezen a téren leggondosabb vállalkozó is szembesülhet ilyesfajta problémával - de kell, hogy eszközei legyenek az ebből fakadó gondok elkerülésére, mérséklésére. Összefoglalva: tudnia kell az építési vállalkozónak nemet mondania az árajánlatát elfogadó ajánlatkérőnek, megrendelőnek, építtetőnek, ha bizonytalannak látszik annak finanszírozási háttere, ha nem lehet semmiféle biztosítékot kapni a későbbi számlák kiegyenlítésére vonatkozóan.

Végezetül szólnunk kellene arról a rosszhiszemű, csalárd magatartásról, ami némely megrendelőt vezérel akkor, amikor tudatosan vezeti félre, csapja be a szerződő partnerét a szóban forgó munka pénzügyi fedezetének meglétét, a munka ellenértékének biztos kifizetését ígérve – ám ez nem az építésügyi tudásműhely, hanem a büntetőjog, a büntetés-végrehajtás területére tartozik …

 

scrollUp