Követelmények

létrehozva: 2015-11-19 / módosítva: 2016-06-09

Régen az épületek hagyományos tartószerkezetei az állékonysági követelmények teljesítése miatt rendszerint az igényeknek megfelelő mértékű hőszigeteléssel is rendelkeztek. Csak az 1970-es években az első olajválságot követően kezdtek szigorúbb hőtechnikai követelményeket előírni. Először műszaki előírásban voltak a követelmények[1] meghatározva. Az első hazai hőtechnikai szabványsorozatok építésügyi ágazati szabványként jelentek meg[2] Ezeket a szabványokat egészen 2001. év végéig kötelezően kellett alkalmazni. A következő lényeges szigorítást a 2002/91/EK irányelv átültetése jelentette, amikor a megszokott szabvány számítását új számítási módszer és mintegy 30 %-kal szigorúbb követelmények váltották fel 2006. szeptember 1-jétől. Azóta az irányelvet felváltotta az épületek energiahatékonyságáról szóló 2010/31/EU irányelv, amelynek előírásait követve a hazai szabályok is szigorodnak.

Az épületek energetikai követelményeit a többször módosított – az épületek energetikai jellemzőinek meghatározásáról szóló 7/2006. (V. 24.) TNM rendelet tartalmazza.

Az új (továbbá a jelentős mértékben felújított, vagy a jelentős mértékben bővített) épületekre vonatkozó követelményeknek három szintje van, amelyek logikusan egymásra épülnek. Emellett az épületgépészeti rendszerekre (fűtés, hűtés, szellőzés, stb.) vonatkozó előírásokat is teljesíteni kell, és az épület túlzott nyári felmelegedésének kockázatát is ellenőrizni kell.

A követelmények legmagasabb szintjét testesíti meg az úgynevezett összesített energetikai jellemző: EP [kWh/m2, a].

A mértékegységek is mutatják, hogy ez a fogalom az épület egy évre vonatkozó, teljes energiafogyasztását adja meg fajlagos értékként, vagyis 1 fűtött m2-re vonatkoztatva. Az összesített energetikai jellemzőre vonatkozó követelményérték testesíti meg a szabályozás végcélját: az épület teljes energiafogyasztásának korlátozását. A teljes energiafogyasztás olyan komplex fogalom, amely magába foglalja az összes transzmissziós és szellőzési hőveszteség mellett az épületgépészeti rendszerek saját veszteségeit, valamint a működtetésükhöz szükséges önfogyasztást is, a fűtés mellett beleértve a használati melegvízfogyasztást, a világítást, valamint az esetleges mesterséges szellőztetést, illetőleg szükség esetén a hűtést (kivétel: lakóépületek esetén a világítási energiaigényt nem kell figyelembe venni).

Az előzőekben meghatározott energiafelhasználást azonban csökkenteni kell (lehet) a nyereségekkel (direkt sugárzási hőnyereség az üvegezett nyílászárókon; indirekt hőnyereség a csatlakozó üvegházakon, energiagyűjtő falakon stb.) és a saját energiatermeléssel (aktív szoláris és fotovoltaikus rendszerek, kapcsolt energiatermelés).

Lényeges eleme a szabályozásnak, hogy az összesített energiafelhasználást ún. primerenergiában kell kifejezni. Egy épület gépészeti rendszereinek energiafogyasztása természetesen függ az épület használati céljától, rendeltetésétől is, ezért épületfajtánként más és más lesz a követelmény. Jelenleg az összesített energetikai jellemzőre vonatkozóan, három épületfajtánál határoztak meg követelményértéket: lakó- és szállás jellegű épületek; irodaépületek, oktatási épületek. Az összesített energetikai jellemző követelményértéke függ a lehűlő felületek és a fűtött épülettérfogat arányától is.

A konkrét épületre meghatározott összesített energetikai jellemzőnek nem szabad túllépnie az adott épületre vonatkozó követelményértéket.

Az összesített energetikai jellemzőre vonatkozó követelmény magában rejt még egy nagyon lényeges paramétert, az épület transzmissziós hőveszteségét, amely alapvetően befolyásolja a fűtési célú energiafelhasználás mértékét, és amely a külső határoló szerkezetek hőszigetelő képességétől függ. Az összesített energetikai jellemző tehát közvetett módon szabályozza az épülethatároló szerkezetek megkívánt hőszigetelő képességét is.

A követelmények középső szintjét testesíti meg az úgynevezett fajlagos hőveszteség-tényező: qm [W/(m3·K)].

Ez a követelmény nem függ a rendeltetéstől, hanem kizárólag csak az épület jellemzőitől, így tehát minden épületre vonatkozik. Célja, hogy az épület – a használati módtól, a gépészeti rendszerektől és az alkalmazott energiahordozó fajtájától függetlenül – önmagában is elfogadható energetikai minőséget biztosítson (a külső határoló szerkezetek hőtechnikai tulajdonságai tekintetében). A fajlagos hőveszteség-tényező a teljes épület időegység alatti hőveszteségét adja meg egységnyi belső-külső hőmérsékletkülönbség esetén, egységnyi fűtött térfogatra vonatkoztatva. A hőveszteséget a külső határoló szerkezeteken keresztül lejátszódó transzmissziós energiaveszteségek és a számításokkal igazolt sugárzási energianyereségek különbsége adja ki.

A transzmissziós hőveszteséget az egyes külső határoló szerkezetek felületnagyságai és hőátbocsátási tényezői, valamint a szerkezeti csomópontok következtében kialakuló hőhidak együttesen határozzák meg. Ebbe a hőveszteségbe nem kell beleszámítani a szellőzési veszteségeket, amelyek az épület használati módjától függenek.

A hőnyereségekbe a fűtési idény során, az üvegezett szerkezeteken keresztül bejutó, és ténylegesen hasznosuló direkt sugárzási nyereséget, továbbá a passzív szoláris rendszerekben (üvegház, energiagyűjtő fal) keletkező indirekt nyereségeket kell számításba venni (ha ilyenek léteznek).

A hőnyereségekbe nem szabad beleszámítani az aktív szoláris és fotovoltaikus rendszerekben keletkező nyereségeket, mert ezek nem az épületszerkezetekhez, hanem a gépészethez tartoznak.

A fajlagos hőveszteség-tényező követelményértéke függ a lehűlő felületek és a fűtött épülettérfogat arányától is, erre a körülményre majd a konkrét követelményértékek ismertetésénél térünk ki részletesebben.

A konkrét épületre meghatározott fajlagos hőveszteség-tényezőnek nem szabad túllépnie az adott épületre vonatkozó követelményértéket.

A követelmények következő, „alsó” szintjét testesíti meg az egyes épülethatároló szerkezettípusokra vonatkozó hőátbocsátási tényező: U [W/(m2·K)].

A hőátbocsátási tényező az egységnyi felületű határoló szerkezet időegység alatti hőveszteségét adja meg, egységnyi belső-külső hőmérsékletkülönbség esetén.

Az egyes határoló szerkezet fajták hőátbocsátási tényezőinek nem szabad túllépniük az adott szerkezettípusra vonatkozó követelményértéket.

 

A követelmények előbbiekben ismertetett rendszere mellett a különbséget kell tenni az új épület építésénél előírt követelmények és a meglévő épületek felújításaira vonatkozó követelmények között, és a következő lehetséges követelménycsoportok vannak hatályban:

  • új épületek építése esetében,
  • meglévő épület olyan bővítése, amelyben a bővítés mértéke meghaladja a bővítendő épület hasznos alapterületének 100%-át. (nagyarányú bővítés)
  • meglévő épületek jelentős felújítása esetében (ha a határoló szerkezetek összes felületének legalább a 25%-át érinti a felújítás),
  • meglévő épületek jelentősnek nem minősülő felújítása esetében (a továbbiakban kisebb felújítás),
  • meglévő épület bővítése esetében, amikor a bővítés mértéke nem haladja meg a bővítendő épület hasznos alapterületét (a továbbiakban kisebb bővítés),

Az új épület építése, a jelentős felújítás és nagyarányú bővítése esetében a követelmény rendszer valamennyi szintjét előírja alkalmazni.

Meglévő épület kisebb felújítása és kisebb bővítése esetében csak a felújítással érintett szerkezetekre vagy épületgépészeti berendezésekre vonatkozó hőátbocsátási tényező követelményeket kell alkalmazni.

A követelményeket tartalmazó jogszabály 2016. január elsejétől hatályos előírásai szerint három különböző szigorúságú követelményszint lesz érvényben. Ezek a 2006-tól hatályos követelmények, a költség-optimalizált követelmények és a 2021-től, illetve (állami középületekre 2019-től) alkalmazandó közel nulla követelmények.

Az épülettípusok és esetében egy táblázat mutatja be a követelmények rendszerét.

 


[1] ME-30-65 Műszaki előírás

[2] MSZ-04 140

scrollUp