logo

Az új közbeszerzési törvény két vitatható előírásáról

  • 717
  • 2016. április 11.

Nincs még fél esztendeje, hogy hatályba lépett a közbeszerzésekről szóló 2015. évi CXLIII. törvény és ezen relatíve rövid időszak alatt – különösen az építési beruházások terén – nem keletkezett sok tapasztalat a jogalkalmazók körében az új előírásokkal kapcsolatban.

Van azonban a törvénynek két olyan előírása, amelyek már most igen sok kétséget vetnek fel mind az ajánlatkérők, mind az ajánlattevők oldaláról, különösen a generálkivitelezésben, fővállalkozásban történő vállalkozások esetében. Nevezetesen az építési beruházások teljesítésével kapcsolatban a jogszabály

  • 135. § (3) bekezdése rendelkezik a szerződésben foglalt ellenérték kifizetéséről,
  • 138. § (1) bekezdése pedig a teljesítés során igénybe vehető alvállalkozói teljesítés maximális arányáról.

Hogyan fogalmaznak ezek az előírások és milyen ellentmondás látszik bennük?

„135. § (3) Építési beruházás és szolgáltatás megrendelése esetében az ajánlatkérőként szerződő fél – amennyiben az ajánlattevőként szerződő fél a teljesítéshez alvállalkozót vesz igénybe – a Ptk. 6:130. § (1)–(2) bekezdésétől eltérően a következő szabályok szerint fizeti ki a szerződésben foglalt ellenértéket:

a) az ajánlattevőként szerződő felek legkésőbb a teljesítés elismerésének időpontjáig nyilatkoznak, hogy közülük melyik mekkora összegre jogosult az ellenértékből;

b) az összes ajánlattevőként szerződő fél legkésőbb a teljesítés elismerésének időpontjáig nyilatkozik, hogy az általa a teljesítésbe a 138. § szerint bevont alvállalkozók egyenként mekkora összegre jogosultak az ellenértékből;

c) az ajánlatkérő felhívja az ajánlattevőket, valamint a b) pont szerinti alvállalkozókat, hogy a teljesítés elismerését követően állítsák ki számláikat, egyidejűleg felhívja őket, hogy amennyiben nem szerepelnek az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 36/A. §-a szerinti köztartozásmentes adózói adatbázisban, nyújtsák be a tényleges kifizetés időpontjától számított harminc napnál nem régebbi együttes adóigazolást;

d) az ajánlatkérő az ajánlattevői és az alvállalkozói teljesítés ellenértékét a számla kézhezvételét követő harminc – vagy a Ptk. 6:130. § (3) bekezdése szerinti esetben legfeljebb hatvan – napon belül közvetlenül utalja át minden egyes ajánlattevőnek és alvállalkozónak;

e) a d) pontban foglaltaktól eltérően, ha valamely ajánlattevőnek vagy alvállalkozónak a kifizetés időpontjában az együttes adóigazolás alapján köztatozása van, az ajánlatkérő az ajánlattevői, illetve az alvállalkozói teljesítés ellenértékét a köztartozás erejéig az Art. 36/A. § (3) bekezdése szerint visszatartja.”

Kétséget ébreszt ez az előírás a Polgári Törvénykönyvvel és a Számviteli Törvénnyel való összhang szempontjából: szerződéses viszonyban a generálkivitelező, fővállalkozó (a korábbi ajánlattevő) és az alvállalkozó áll – ugyanakkor az ezen szerződés alapján teljesített (alvállalkozói) munka ellenértékét másvalakinek, a szerződéses viszonyon kívülálló megrendelőnek (a korábbi ajánlatkérőnek) kell megfizetnie. Az ajánlattevő marad-e az alvállalkozói követelés kötelezettje, vagy az ajánlatkérő lesz az új kötelezett? Adott esetben kit fog terhelni a késedelmi kamat, a behajtási költségátalány kifizetése? Olyan kérdések ezek, amelyekre lehet a Közbeszerzési Törvényre hivatkozva válaszolni, ami szerint az a Polgári Törvénykönyvtől eltérő szabályokat is meghatároz és ezek „erősebbek”, mint a diszpozitív általános polgári jogi szabályozás – ám ez a felelet túlságosan nagyvonalú.

Ugyancsak ellentmondásosnak látszik ez az új szabályozás az adózás rendjéről (Art.) szóló jogszabályokkal – például megszűnt az Art. 36/A. § szerinti ún. együttes adóigazolás; nem egyértelmű, hogy ezen törvény alapján ki minősül a kifizetést teljesítőnek. Kétséges, hogy ez az új kifizetési szabály fizetmény-engedményezési konstrukciót ír-e elő?

Olyan kérdések ezek, amelyek a mindennapi gyakorlati jogalkalmazás során bukkannak fel és amelyekre az alkalmazóknak (korábbi ajánlatkérő, korábbi ajánlattevő, alvállalkozó) együttesen kell jó és később sem vitatható megoldást találniuk – sajnálatos, hogy a jogszabály nem egyértelmű. Ebben az esetben azt javasoljuk, hogy a felek a vonatkozó szerződéseikben próbálják pontosan meghatározni, hogy miként fognak (jogszerűen) eljárni; illetve nem elfelejtendő, hogy az új közbeszerzési szabályozásunk alapját jelentő 2014/24/EU irányelv 71. cikk (3) bekezdése kimondja: a fizetési módra vonatkozó rendelkezéseket a közbeszerzési dokumentumban kell meghatározni – ez pedig az ajánlatkérő kötelezettsége.

Összetettebb kérdést jelent a már idézett másik problémakör, amiről a Közbeszerzési Törvény így fogalmaz:

„138. § (1) A szerződést a közbeszerzési eljárás alapján nyertes ajánlattevőként szerződő félnek, illetve közösen ajánlatot tevőknek vagy – ha az ajánlatkérő gazdálkodó szervezet létrehozásának kötelezettségét előírta vagy azt lehetővé tette [35. § (8)–(9) bekezdés] – a nyertes ajánlattevő (ajánlattevők), vagy az ajánlatkérő és a nyertes ajánlattevő (ajánlattevők) kizárólagos részesedésével létrehozott gazdálkodó szervezetnek (a továbbiakban: projekttársaság) kell teljesítenie. Építési beruházás és szolgáltatás megrendelése esetén az alvállalkozói teljesítés összesített aránya nem haladhatja meg a nyertes ajánlattevő (ajánlattevők) saját teljesítésének arányát.”

Ez az utolsó mondat azt jelenti, hogy a generálkivitelezői, fővállalkozói ajánlatokban meghatározott építési beruházási feladatok legalább 50 %-át az ajánlattevőnek, azaz a generálkivitelezőnek, fővállalkozónak kell teljesítenie. Úgy véljük, hogy a hazai építési piaci körülmények között ez az előírás jelentős értékű építési beruházások esetében nem teljesíthető a jogalkotó által elgondolt elv szerint. Ez az elv ugyanis azt feltételezné, hogy a nagy értékű munkákra ajánlatot adó generálkivitelező, fővállalkozó cégek olyan jelentős szakemberállománnyal, munkáslétszámmal és gépi berendezésekkel, valamint közvetlen építőanyag-vásárlásra rendelkezésre álló pénzeszközzel rendelkeznek, ami a teljes munka volumenének felét teszi ki. Ez a feltételezés a szétaprózott hazai vállalkozói struktúra ismeretének teljes hiányát mutatja, hiszen a KSH aktuális adatai szerint az összes építési vállalkozásból

  • 5 fő alatti jelenti a teljes vállalkozói kör 89,75 %-át,
  • 5 – 19 fő között foglalkoztat                     8,78 %,
  • 20 – 249 fő közötti létszámú                     1,44 %,
  • 250 fő feletti létszámú                                0,03 %.   

A számokból kiolvashatóan a mintegy másfél (!) százaléknyi jelentősebb vállalkozásnak kellene teljesíteni a jelentősebb építési beruházások fele résznyi, alvállalkozók nélküli produkcióját, ami nyilvánvalóan nonszensz. Mint ahogy képtelenség az is, hogy egy ilyen adminisztratív előírás kirekessze a magyar építőipar csaknem teljes egészét jelentő kis- és középvállalkozói kört a jelentősebb építési beruházások kivitelezéséből.

Nyilvánvalóan megoldást keresnek az ajánlattevő generálkivitelezők, fővállalkozók erre a problémára – egyfelől a számviteli kategóriák kihasználásával: a megvásárolt építőanyagok „saját termelésnek” számítanak, amit aztán bérmunka-jelleggel a korábbi alvállalkozók (anyagmentesen) beépítenek; másfelől a munkáslétszám valós növelésével, ám ennek a gazdasági racionalitás szab gátat: állandó munkáslétszámmal a piaci ingadozásokat, a megrendelés-állomány hullámzását nem lehet rugalmasan követni. Ne feledjük, hogy a KSH 2016. március 16-i gyorsjelentése szerint az építőipari vállalkozások január végi szerződésállományának volumene 44,1 %-kal maradt el az egy évvel korábbitól – ehhez lehetetlen a saját létszámot, a saját termelőkapacitást hozzáilleszteni!

Úgy tűnik, hogy ez a szóban forgó termelési szabályozás abszolút idegen minden piaci mechanizmustól, a hazai építési piac realitásaitól – emiatt mielőbbi felülvizsgálatra szorul.

scrollUp