Termék listázás

A könyv bevezető fejezete tartalmazza annak az épületnek a szükséges műszaki leírását és terveit, melynek példáján az egyes építési feladatokhoz, szerkezetekhez tartozó költségszámítási feladatokat bemutatja A tárgyalt témakörök sorrendje: zsaluzás és állványozás; irtás, föld- és sziklamunka; síkalapozás; helyszíni beton és vasbeton munkák; előregyártott épületszerkezeti elemek; falazás és egyéb kőművesmunkák; ácsmunkák; vakolás és rabicolás; tetőfedés; hideg- és melegburkolatok; bádogozás; fa- és műanyag szerkezetek elhelyezése; felületképzések; szigetelés; kőburkolatok.

Az egyes fejezetekben a könyv a számítási feladatok megoldásához a TERC Kft. TERC-Etalon rendszerének adatait használja. Az árak frissítésével a feladatok végeredménye a közöltekhez képest változhat. Az első feladatot minden fejezetben teljesen kidolgozták míg a további feladatokban változó adatmennyiséget és segítséget ad meg az önálló számításhoz.

Alpár Ignác a dualizmus korának egyik legtermékenyebb magyar építésze, a historizáló architektúra kiváló képviselője volt. Nagyszámú alkotása valósult meg Erdélyben. Széles hírnévre az Ezredéves Országos Kiállítás történelmi épületegyüttesnek tervezőjeként tett szert, majd a századfordulón a Tőzsdepalota és az Osztrák–Magyar Bank pályázatának elnyerésével a pénzügyi épületek specialistájává emelkedett. Ezután a főváros legnagyobb banképületei és egy biztosítótársaság székháza, az Anker-ház valósult meg elképzelései szerint az 1910-es évekig. 

 A magyar szecessziós épületdíszítmények világára és rajta keresztül a 19. század végi ornamentalizmusra korunk digitális fotó- technikája révén figyelünk fel. Az ornamentalizmus – a modern művészet egyik jelensége, „izmusa” – átfogó, műalkotást és a világot egységben látó szemléletet jelez, amely az épített (urbánus) környezet minőségét volt hivatott javítani. A díszítés e megközelítés szerint az épület elválaszthatatlan része, közvetlenül művészi gondolatot is hordozó stílusalkotó erő, amely végtelenül változatos és sokféle lehet. A természeti motívumok mellett a népművészetből merített és a geometrikus ornamenseket is érdemes megfigyelni működésük közben: különféle képletek szerint ismétlődnek, keverednek, vándorolnak egyik anyagról és épületről a másikra. Gyakran kerülnek összhangba funkcionális megoldásokkal; új vagy újraértékelt anyagokból készülnek (kerámia, üveg, stukkó, műkő, kovácsoltvas, vasbeton). Bennük találkozik a tervezői invenció és a kivitelezők gyakorlott keze munkája. A kötet elsőként tesz kísérletet arra, hogy a díszítményeken keresztül mutassa be a magyar városok szecessziós épített örökségét. A könyv 108 épület díszítőrendszerét ismerteti részletesebben, öt városközpont további kilencvenkét épületére tér ki és ajánlásokat fogalmaz meg az útvonalak folytatására.

Az építészek 1945 után az országot nem csupán helyreállítani, újjáépíteni is akarták a húszas-harmincas évek modernizmusának szellemében. Az ideológia vezérelte politika a művészeti ágak közül utolsónak,1951 őszére kényszerítette ki a szocialista-realizmus, a szocreál primátusát az építészetben. A mesterek minél kevésbé tekintettek Moszkvára, annál eredetibb módon oldották meg feladataikat a klasszicizáló stíluselvű – tartalmában szocialista, formájában nemzeti –, direktívák keretei között, így a Műegyetem R épülete a Duna-parton, a megyei tanács székháza Salgótarjánban, villa a svábhegyi kormányrezidencián. A gabonatárház Mezőkövesden arról tanúskodik, hogy a modernitás búvópatakként áthúzódott a Rákosi-rendszer egészén. 

A korai Kádár-kor építészetét olyan művek és alkotóik fémjelzik, mint például a Badacsonyi poharazó, a Déli pályaudvar, a BNV pavilonjai, a Budapest Körszálló, Hollóháza római katolikus temploma, a Tátika hétvégi ház, a kazincbarcikai kórház, a könnyűfém-csarnok épülete Székesfehérvárott.

A sor hosszú, az építészek és szerkezettervezők gazdag névsorából kiragadva itt néhányukat említhetjük meg: Callmeyer Ferenc, Dul Dezső, Jánossy György, Körner József, Molnár Péter, Rimanóczy Gyula, Szrogh György, Zalaváry Lajos, Weiner Tibor, Gnädig Miklós, Kádár István, Mátrai Gyula, Menyhárd István, Seregi György.

Ybl Miklós (1814 – 1891)  magyar építész, a 19. század egyik legnagyobb magyar mestere, a historizmus európai jelentőségű képviselője. 

Korai stílusát a romantika jellemezte, román elemekkel, később a neoreneszánsz vált stílusára jellemzővé. Sokat foglalkoztatott, nagy hatású művész volt, akit életében is elismertek. Számos alkotása közül a fő művének az Andrássy úton az Operaház (Magyar Állami Operaház) neoreneszánsz épülete számít.  A könyv Ybl Miklós életét és munkásságát korabeli dokumentumok, több, korábban nem publikált archív felvétel és saját rajzai segítségével mutatja be.

"Munkája persze van szerte az országban. (...) Műegyetemi tanszéke mellett az ország akkori legnagyobb létszámú tervező irodáját szervezi meg.(...)  A két világháború közötti szakasz második felében ez az iskola képviselete a mérsékelten haladó, a száraz német konstruktivizmustól távolálló, a magyar tájban jobban beillő, néha nemzeti vonatkozásokat is tükrözni szándékozó irányzatot. (…) Hogy barokk volt? Hát Istenem, barokk volt maga az ország is. Így volt, és ez ma már történelem. Az pedig bizonyos, hogy Wälder Gyula volt a legkifejezőbb építésze.”

Hevesy Sándor

Vágó József ragyogó pályafutása - számos honfitársáéhoz hasonlóan - egy Európa felére kiterjedő, belső határok nélküli birodalomban kezdődött. Az első világháborút követően Magyarországból kicsiny, több ország közé beékelődött állam lett, ahol nagyon nehéz volt munkához jutni. Vágó akarata ellenére vált tehát világpolgárrá: négy országban élt, mindegyiknek csaknem tökéletesen beszélte a nyelvét, azokhoz igazította keresztnevét (Giuseppe, Joseph, Josef) is, és nyugtalanul figyelte a totalitárius rendszerek hatalmának erősödését. A Népszövetség genfi palotájára kiírt pályázaton elért siker az utolsó pillanatban hozta meg számára a nemzetközi hírnevet.

Toroczkai Wigand Ede munkásságának fénykorát székelyföldi munkái jelentik. Sokoldalú tehetség: bútortervező, belsőépítész, építészgrafikus, színes ablaktervező (pl. marosvásárhelyi Kultúrpalota). Kiindulópontja a belső világot megfogalmazó enteriőr. A helyi paraszti építészet ihlette, ebből kialakított egy puritán, modernistának ható formanyelvet, később pedig historizáló elemekkel díszítette épületeit. Organikus szemlélete miatt a napjainkban újraértékelt modernizmus egyik hazai alapítójának tartják.

Szkalnitzky Antal (1836–1878) az 1860-as és 70-es évek Magyarországának egyik legjelentősebb építészegyénisége volt. Első magyarként a berlini Építészeti Akadémián végezte felsőbb tanulmányait. Részt vett a Magyar Tudományos Akadémia palotájának tervpályázatán, majd építésének egyik irányítója lett, s a nem egészen harmincéves ifjút az intézmény tagjai sorába választotta. 

Nagyszámú monumentális –neoreneszánsz – épület tervezésére a kiegyezés utáni konjunktúra adta meg neki a lehetőséget, Budapesten a Duna-parti Thonet-udvar és a Hungaria Nagyszálló, a Főposta, a Nemzeti Múzeum mögötti palotanegyed több épülete, az Oktogon tér négy háza és a régi Nemzeti Színház épületegyüttese létesítésére. Ő tervezte az Egyetemi Könyvtárat is, a korabeli főváros egyik legreprezentatívabb középületét.  

 Szkalnitzky Antal a szakmai közélet fontos személyisége, ő indította  el többek közt Hauszmann Alajost. 

Steindl Imre elsősorban az Országház tervezőjeként ismert. E hatalmas alkotással az egyetemes építészet történetébe is beírta nevét. Steindl Imréről eddig nem készült összefoglaló jellegű munka. A könyv elsőként kísérli meg tevékenységének egészét részletesen és arányosan bemutatni.