Termék listázás

SIMON KÁROLY (1941–2017) többszörösen kitüntetett (Formatervezési Nívódíj, Dózsa Farkas András-díj, Ferenczy Noémi-díj) formatervező iparművész, az MMA néhai tagja. 
1961-től a Magyar Iparművészeti Főiskola ipari formatervező szakán tanult, épp a magyar iparművészet nagy stílusés szerkezetváltásának idején, melynek értelmében a művésznek bele kellett illeszkednie az előírt szocialista termelés struktúrájába. Tehetségét mutatja, hogy diplomamunkáját, egy átalakított agyvizsgáló készüléket (elektroenkefalográf ) már a végzés évében megvásárolták, majd sorra másolták le az európai cégek. Átláthatóra, felhasználóbarátra, könnyebben kezelhetőre fejlesztette a szerkezetet: azt vallotta, hogy a tárggyal szemben az ember az első. Dizájnszemléletét a gyermekkorában megtapasztalt egyszerűség, praktikusság és természetesség jellemezte, mégis rendkívül dinamikusan és rugalmasan, a technikai innovációkkal folyamatosan lépést tartva tervezett. Dolgozott a Ganz-gyárban, a magyar erősáramú ipar akkori fellegvárában. Közreműködött az első elektrokardiográfok elkészítésében, a MEDICOR röntgenberendezéseinek korszerűsítésében. Tervezett vasútbiztosító berendezéseket és vasúti irányítóközpontokat, majd villamosmozdonyokat is. Huszonöt évig tanított az Iparművészeti Főiskolán a Formatervező Tanszék vezetőjeként, majd az Iparművészeti Múzeum főigazgatója lett. Bár tervezett tárgyai mára kikoptak a köznapi használatból, tanárként és teoretikusként formatervező iparművészek generációit nevelte ki.

Ambrus Éva (Budapest, 1941) Ferenczy Noémi- és Gádor István-díjas keramikus, porcelántervező iparművész. 1967-ben diplomázott a Magyar Iparművészeti Főiskolán Schrammel Imre tanítványaként az első olyan osztályban, ahol jelentős reformokat vezettek be a tervezőképzésben. A diplomamunkáiban vállalt, eltérő léptékű és karakterű irányokat kijelölő feladatok – edénytervezés és plasztikus falburkolat készítése – végigkísérték egész életművét.

Végzését követően az akkor induló hódmezővásárhelyi Alföldi Porcelángyárban állt munkába porcelántervezőként. A kezdeti nehéz évek után az első sikert az 1971-ben kiírt Varia edénytervező pályázat hozta meg számára, amelyen Bella-207 nevű készletével első díjat nyert. Ambrus Éva 1967 és 1984 között dolgozott Hódmezővásárhelyen, 1976-tól művészeti vezetőként.

1984-től saját műhelyében alkotott Budapesten, eleinte kisebb dísztárgyakat készített egyedi megrendelésre, valamint az Iparművészeti Vállalat és a Képcsarnok számára. Ezt követték a kerti kerámia plasztikák, kisebb-nagyobb csobogók. A Millennium környékén és 2010 között köztéri díszkutak, ivókutak, szökőkutak tervezésével és kivitelezésével foglalkozott.

2013-tól a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

Molnár Imre (Budapest, 1942) Ferenczy Noémi-díjas bőrműves iparművész. 

Alkotói életútjára nagy hatással volt az 1970-es években induló táncházmozgalom, valamint a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, amelynek maga is tagja, aktív résztvevője volt. 1973-ban lett a Népművészet Ifjú Mestere, 1974-ben pedig Népi Iparművész.
1976-tól mind a mai napig Csepelen, a saját műhelyében dolgozik.
1979-ben a Művészeti Alap, 1992-ben a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége tagja lett. 1995-ben csatlakozott a Modern Etnika (későbbi nevén Tradíció) öltözéktervező művészcsoporthoz – textilművészek öltözeteihez készített bőrtárgyakat: táskákat, öveket, mellényeket, fejfedőket és egyéb kiegészítőket.
2013-tól a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja.

Mészáros Éva textilművész, divattervező iparművész pályaképét a művészettörténész F. Dózsa Katalin tanulmánya és Simonovics Ildikó divattörténésznek a művésznővel készült interjúja mutatja be. Mészáros Éva művészeti tevékenysége szorosan összefonódik egyetlen intézmény, egykor a magyar divat fellegvárának számító Magyar Divat Intézet egész történetével, az intézet születése, a hazai ruhaiparban betöltött meghatározó, irányító szerepe és megszűnése évtizedeivel. Így kapott helyet a kötetben Simonovics Ildikó Magyar Divat Intézetről szóló cikke, mely – a két fenti íráshoz mintegy adalékul – képet ad a magyar divatipar történetének 1955–1990 közötti időszakáról, s helyezi el benne Mészáros Éva életművét.

KÓTAI JÓZSEF Ferenczy Noémi-díjas ötvösművész és szakíró. 1940. február 13-án született Sopronban, 1963-ban szerzett diplomát az Iparművészeti Főiskolán, ahol Borsos Miklós, Litkei József és Kopcsányi Ottó voltak a mesterei. Ezután több mint egy évtizedig a Képcsarnok Vállalat megrendelésére készített dísztárgyakat, emellett lehetősége lett a murális műfajban is kipróbálni a tehetségét. 1970-ben végzett először restaurátori munkát, majd ebben a szakmában elért sikerei újabb megbízásokat hoztak.Az 1970-es évek közepén Kovács Károly ötvöstől elsajátította az úgynevezett viaszveszejtéses öntési eljárást, ettől kezdve kis méretű ezüst, majd bronz plasztikákat készített. Ebben a periódusban talált rá sajátos hangjára.

Finom kidolgozású, gyakran alig 10 cm-es szobrait groteszk humor jellemzi, a figurák markánsan 20. századi karaktere az ötvösművészet tradicionális eszköztárával párosulva jelenik meg.  1976-tól rendszeres kiállító a Soproni Érembiennálékon, részt vesz országos kiállításokon, a kecskeméti zománcművészeti, valamint a sóstói éremművészeti és kisplasztikai alkotótelepek munkájában. 2002-től a Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezet, majd 2011-től az MMA rendes tagja.

Mezei Gábor bútortervező (Budapest, 1935. november 29. – ) szakmai pályafutása a Magyar Iparművészeti Főiskola belsőépítész szakán indult, ahol 1960-ban diplomázott.

Az 1960-as, ’70-es években esztergályozott fatárgyakat – tálakat, gyertyatartókat – tervezett, organikus, lágy formáik hatását a homokfúvással kiemelt faerezet bravúrosan felfokozta. Az 1960-as évek közepén ismerkedik meg a munkásságára sorsdöntő hatást gyakoroló Makovecz Imrével, az akkor Magyarországon uralkodó technicista-modernista építészet szürkesége, egyhangúsága ellen lázadó organikus építészet megalapítójával. Ettől kezdve főként Makovecz belső tereinek társalkotója, a magyar organikus belsőépítészet, bútortervezés különös, szürrealizmusba hajló, egyéni hangú mestere lesz.

Bútorlényeivel nem berendezi, hanem benépesíti, dramatizálja a belső tereket. Az ő ülőbútorai díszítik többek között Makovecz Imre templomait, a budapesti, Farkasréti temető ravatalozóját, a magyar zenei oktatás egyik fellegvárát: a kecskeméti Kodály Intézetet, a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem épületeit.

Mezei Gábort 1994-ben Munkácsy Mihály-díjjal, 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2015-ben Érdemes Művész címmel tüntetik ki. 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

P. Benkő Ilona keramikusművész ((Székelykeresztúr, 1937. április 29. –) a budapesti Iparművészeti Főiskola kerámia szakos hallgatójaként 1961-ben diplomázott. 

1965 és 1981 között tíz építészeti megbízatást teljesített és a korabeli hazai műkereskedelmi hálózat (Iparművészeti Vállalat, Képcsarnok) számára 1970-ig készített lakberendezési dísztárgyakat. Ezután az önálló, független kísérletezés útját választotta – a kerámiaművészetben formálódó technikai lehetőségek feltárása és művészi kifejezőeszközként való alkalmazásuk vezérelte alkotómunkáját. 1964 és 2016 között számos hazai és nemzetközi kerámia szimpóziumnak volt a résztvevője (Gmunden, Siklós, Cardiff, Kecskemét, Hódmezővásárhely). 1964-ben létesített saját műhelye mellett 1982-től a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió és 1998-től a hódmezővásárhelyi Nemzetközi Kerámia Központ meghívására valósította meg az elképzeléseit.

125 éve, 1900. január 14-én született Barcsay Jenő (1900-1988) festőművész, egyetemi tanár, festőgenerációk mestere, a 20. századi magyar képzőművészet megkerülhetetlen alakja.
Kiállításai közül talán a legnagyobb sajtóvisszhangot az 1982-es műcsarnokbeli tárlata váltotta ki. Az itt kiállított, a kritikusokat és a közönséget is erősen megosztó, végletekig redukált fekete képek emléke indította Sturcz Jánost is tanulmánya megírására. Az életműben elmélyedve hamarosan világossá vált számára, hogy ezek a művek csak látszólag hasonlóak a kortárs nyugati radikális monokróm absztrakt vagy konkrét festészet alkotásaihoz. Gyakorlatilag értelmezhetetlenek a nélkül a belső festői-szellemi folyamat nélkül, amelyen Barcsay a húszas évektől keresztülment, s amelynek eredményeként oueverjében különös módon folytonosan váltakoztak a sötét és világos periódusok. A szerzőt ez a felismerés késztette arra, hogy ha nem is a klasszikus művészettörténeti monográfia módszerével, hanem csak ezt az egy szálat kiemelve a sötét és világos metaforikus jelentéseinek változásait követve vizsgálja meg Barcsay teljes életművét.
Izgalmas, ahogy Sturcz műcentrikusan, a műalkotásokon keresztül tárja az olvasó elé Barcsay szellemi és lelki, spirituális váltásait, olykor az aktuális kánon igaznak vélt értékítéleteit cáfolva. Teszi mindezt azzal a nyíltan vállalt szándékkal, hogy Barcsay Jenő (el)ismertségének és megbecsültségének utóbbi évtizedekben tapasztalható visszaesését megállítsa, életművének hazai és nemzetközi jelentőségére felhívja a szakma és a szélesebb közönség figyelmét.

Hefter László Ferenczy Noémi-díjas üvegművész a magyarországi síküvegművészet megújítója és az üvegrestaurálás tradíciójának elkötelezett folytatója. Építészeti üvegmunkáival az alkalmazott iparművészethez, kabinet üvegfestményeivel a képzőművészethez, restaurátori munkáival a művészettörténethez járult hozzá kiemelkedően. Az Iparművészeti Főiskolán szilikátipari tervező diplomát szerzett 1975-ben, ezután önálló műhelyt rendezett be győri műtermében, majd 2007-ben megnyitotta a Hefter Galéria és Stúdiót Pannonhalmán. Az 1980-as évek közepétől készült ólmozott üvegablakainak absztrakt formakultúrája és geometrikus ábrázolásmódja egyedülálló a kortárs üvegművészetben.
Építészeti üvegkompozícióinak középpontjában a narratív tartalom megjelenítése helyett az anyagban testet öltő fény transzcendens természete áll. Üvegablakai számos egyházi, köz- és magánépületben láthatók. Egyéni művészi kifejezésmódjában modernista, a szakma gyakorlásában tradicionalista. Az üveg és fény találkozásából születő expresszív képvilága az ellentétes dinamizmusok feszültségében teremt harmóniát. Egyházi megbízásból készített muráliáin a vallás új megközelítésének vizuális megjelenítését valósítja meg, míg a magánés közmegrendelések teljesítésében a pszichikai expresszivitás képi világának alapkoncepciója. Dolgozott a Pannonhalmi Főapátság, a Mátyás-templom, az Országház és a Szegedi Dóm üvegablakainak megújításán és számos, Róth Miksához köthető ólmozott üvegablak restaurálásán. Szakmai tapasztalatát tanárként és galériavezetőként hivatásának tartja a következő generációk számára megőrizni és átörökíteni.

Hámory Judit Ferenczy Noémi-díjas belsőépítész. Életművét az enteriőr fizikai és metafizikai tulajdonságainak kérdésfelvetései, és az azokra adható válaszok határozták meg. Alkotópályája két részre osztható fel a megbízások  jellege szerint. Az első korszak a ’60-as évek elejétől a ’70-es évek derekáig tartott, amikor legendás építészirodákban, a KÖZTI-ben, az IPARTERV-ben és a LAKÓTERV-ben dolgozott. A második korszak a ’70-es évek végétől a  rendszerváltozás és az ezredforduló időszakában bontakozott ki, amikor önálló belsőépítész tervezőművészként munkálkodott. A rendszerváltozásig három impulzus határozta meg munkásságát: a Dunakanyar, Makovecz Imre és az OTP. A Dunakanyar közelsége számos megbízást hozott a Perbálon élő belsőépítésznek Esztergomban és Szentendrén, a zalai művésztelepi előzmények Makovecz Imre mellett jelölték ki szakmai útját társtervezőként a Zalaszentlászlói Faluház megépítésénél, a rendszerváltozást megelőző legjelentősebb belsőépítészeti megbízását pedig az OTP-től kapta, Szolnokon. A ’90-es évek második felében két, merőben eltérő megbízói attitűd határozta meg belsőépítészeti munkáit: a konzumizmus és a szakralitás. A HUNGEXPO kiállítási pavilonjait tervezte éveken keresztül, a számára legnemesebb kihívást jelentő egyházi megbízatásait pedig az ezredfordulót megelőző években kapta. Életművének elismeréseként a Magyar Művészeti Akadémia 2017-ben levelező tagjává választotta.