A Kádár-kor nagy tervgyárainak árnyékában a Miskolci Építész Műhely sikeresen működő kisebb alkotóközösség volt. A MÉM formálódásában Plesz Antal, Bodonyi Csaba és Ferencz István mestereknek volt a legmeghatározóbb szerepe; a működéséhez a hátteret az Északterv iroda, illetve Miskolc város kezdeményezésekre nyitott vezetése biztosította. A MÉM építészetszemlélete homlokegyenest ellenkezett a modernitás utópiákban, azaz hely nélküli, elvont igazságokban, főként a rációval megközelíthető igazságokat kereső szemléletével. Nem kívántak univerzalisztikus eszmék nevében rendszerkritikát gyakorolni, ellenkezőleg, a távolságtartás helyett jelen akartak lenni. Jelen lenni, belülről építkezve, Plesz tanítása szerint, előbb az embert aztán a házat megalkotni.
A MÉM a kortárs építészek és építészettörténészek számára egyre fontosabb példa: erről tanúskodik a Miskolci Galériában (2009, szervezője Bán András), majd a Műcsarnokban (2019, szervezője Sulyok Miklós) megrendezésre került kiállítás, a Bodonyi Csabáról és Golda Jánosról a közelmúltban megjelent kötet, de a Műegyetem oktatási gyakorlatában való felbukkanása, vagy a szaporodó építészettörténeti hivatkozások is (például a Lakhatás konferencia több előadójánál, 2019). Ezt a kanonizációs folyamatot hivatott segíteni a tervezett könyv tanulmányaival és bő forrásanyagával.
Miért is fontos ma nekünk ennyire ez a történet? Ezt a könyv egyik szerzője, Bán András megfogalmazza meg talán a legjobban: „…a Kollektív Ház a mai nagyvárosi értelmes életmód-szövetség egyik működő előképe, ahogy az ott megfogalmazott építészeti-urbanisztikai gondolatok egyaránt vázolták a kritikai regionalizmus, a túléléshez szükséges mértéktartás, a vezetők nélküli demokrácia meghatározó vektorait, a lokalitás önszabályozó erejét. A Kádár-kor lezárult. De a Kollektív Ház példa más, nehéz korokban élők számára is. Példa a lehetséges cselekvésre, az együttműködésre, a belső autonómiára, a megélt szabadságra.”
.jpg)
