 |
 |
|
Mednyánszky Miklós: |
Mednyánszky Miklós: Vályogtégla, patakkő, boronafal, nádtető |
Miklóst legalább 15 éve ismerjük, több könyvet kiadtunk már együtt. A híres festő leszármazottjaként vonzódik a művészetekhez, de mérnöki tanultsága révén mégis két lábon áll a földön. Írt már könyvet a moldvai csángók építészetéről, a vályogházak építéséről, a magyarországi barlanglakásokról, és kifogyhatatlan az újabb és újabb ötletekből. Egyszer azzal állt elő, hogy mit szólnánk egy olyan könyvhöz, ami a gyerekeknek szólna. Értetlenül néztem rá, hiszen tudja, hogy mi szakmai könyvekkel foglalkozunk, a gyerekkönyvkiadók külön csoportot alkotnak a könyvkiadók közösségén belül is. Mit akar ő most nekem ezzel? De ő erősködött, hogy a népi építészetről kellene pedig írni, ez fogja érdekelni a gyerekeket, ő már csak tudja, higgyem el, neki van öt. Aztán arra gondoltam, miért is ne, próbáljuk meg! Aztán ahogy beszélgettünk, jött az ötlet, amivel közelebb lehetne hozni a gyerekekhez ezt az építészetet, így készültek el mindkét kötethez a mellékletek. Az első könyv mellékletéből kivágható és összeállítható egy egész paraszti udvar, a másodikból pedig két templom, egy román kori és a csarodai református templom makettje. A gyerekeknek mindennél fontosabb, hogy velük legyünk és együtt csináljunk mindent, amit csak lehet. Partnerek mindenben. Sokkal fontosabb ez bármilyen drága játéknál. Ennek a két könyvnek a segítségével játszva tanulhatunk együtt. Most erre is talán több idő van, használjuk ki! (Lévai-Kanyó Judit)
„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember…
Ugye ismerős? Így szoktak kezdődni a mesék. A folytatásban a szegény ember kifogja az aranyhalat, mesebeli kincsre talál, vagy a legkisebb fia szerencsét próbálva a nagyvilágban királyként tér vissza.
Amiről most mesélek, az szintén a szegény emberekről szól. De nem a mesebeliekről, hanem valódi, régen és nem is olyan régen élt szegény emberekről. Méghozzá nem másról, mint hogy „hol” volt ez a szegény ember – azaz hol élt, hol és hogyan lakott…? És főként: mit láthatunk, ismerhetünk manapság még ebből, mit kell tennünk, hogy ezek a dolgok ne menjenek feledésbe?
Népi építészetnek a köznép, egészen pontosan a paraszti sorban élők által, saját kezével vagy a szorosabb közösség bevonásával létrehozott, a nép mindennapi életét és tevékenységét szolgáló építészeti alkotásokat és az ezekre irányuló tevékenységet nevezzük. […]
EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT – nem igazán tudjuk, mikor volt az az „egyszer”, és azt sem tudjuk, hogy „hol” volt… Ami bizonyos, hogy valamikor nagyon régen őseink szokásai megváltoztak. Míg korábban táplálékukat vadászattal, gyűjtögetéssel szerezték meg, több tízezer évvel ezelőtt rájöttek, hogy egyszerűbb és biztonságosabb, ha maguk gondoskodnak az élelem megtermeléséről. Amíg nem így volt, addig az emberek a természet kínálta helyeken húzták meg magukat: barlangokban, bokros, rejtőzködésre alkalmas helyeken vagy éppen a fák lombjai között.
Az ősember egy sekélyebb mélyedés, gödör ásásával kezdett hajléka építéséhez, mert rájött, hogy ha a ház alja (amit ma padlónak nevezünk) mélyebben van, mint körülötte a terep, akkor jobban véd az időjárás viszontagságaitól. A gödör két végébe egy-egy vastagabb faágat állított úgy, hogy a felső részén elágazó ágaik az ég felé mutassanak. Ezeken egy erős ágat fektetett keresztül. Így alakult ki a ház váza. Már csak a tetőt kellett megépíteni. A keresztbe fektetett fához ferdén gallyakat, faágakat támasztott, lehetőleg minél sűrűbben. Ezekre vékonyabb ágakat, lombot fektetett vagy földet hordott, így erős, a széltől, esőtől védő hajlék alakult ki. Fekete István „Tüskevár” című regényének főszereplője, Matula bácsi is pontosan ilyen kunyhóban tölti napjait a Kis-Balaton berkeiben. Még jó 80–100 évvel ezelőtt is sokan éltek hasonló veremlakásban, amelynek neve többfelé putrilakás volt. Manapság a mezők szélén, az erdőkben találkozhatunk ily módon megépített kunyhókkal. Később a ferde fedelet megemelték, azaz falat építettek alá – így nem kellett olyan görnyedten járni a tető alatt. S ezzel megszületett a ma is ismert ház formája.
A falak az erdős
vidékeken fából készültek, ahol bőven találtak követ, ott pedig abból. A folyók mentén nádat, a fátlan síkságokon – ahol kőhöz sem lehetett hozzájutni – földet használtak a fal építésére. Az ősember házaiban egyetlen helyiségben aludt az egész család, itt tárolták élelmiszereiket, értékeiket, s az épület egyik sarkában égett a tűz is.
Újabb évezredek teltek el, s elődeink úgy tapasztalták, hogy ha többen összefognak, erősebbek lehetnek, jobban át tudják vészelni a veszedelmeket. Ezért az összetartozó családok nagyobb csoportba, törzsekbe szerveződtek. Az első törzsi közösségek nagy épületeket emeltek, amelyben együtt lakott mindenki. Közös tűzön főztek, a családok együtt nevelték gyermekeiket. Az ilyen épületben könnyebb volt megvédeni magukat és értékeiket is.
Időközben megkezdődött a különféle mesterségek elkülönülése. Ez azzal járt, hogy bizonyos foglalkozásokat űzők a törzstől külön telepedtek le családjukkal. Hiszen például a bronz- vagy a vastárgyak kovácsolásával foglalkozók munkája zavarta a többieket. Vagy éppen a nagy, közös házakban egy fazekasnak az ugrabugráló gyerekek között igen sok gonddal járt edényeit elkészíteni.
Nagyjából a Kr. előtti 6–7. században kezdenek kialakulni Európában a sok kis épületből álló települések, falvak. A mezőgazdaságból élők házai a kezdetekben egy helyiségből álltak, de a család gyarapodásával, a földműveléshez szükséges eszközök számának növekedésével növekedni kezdtek a házak is. Ha a szükség úgy hozta, és a családnak volt rá módja, a ház mögé először egy nyitott kamraféleséget toldottak. Itt tartották a szerszámokat, tárolták a terményeket. Amikor ezt körbeépítették falakkal és zárt tető került fölé, teljes értékű helyiség, kamra vagy éppen konyha vált belőle. A házbeliek rendszerint itt töltötték mindennapjaikat, itt végezték háztartási teendőiket. A magyar házban ennek a neve pitvar, pitar lett.
A parasztház fejlődésének következő lépése, amikor a pitvar folytatásában újabb helyiség épül. Ekkor már a tetőt is meg kell hosszabbítani, hogy a ház szépen nézzen ki – és ezzel ki is alakult a paraszti építészetre jellemző háromhelyiséges (építésznyelven: háromosztatú) lakóház, amely típus a legnagyobb számban fordul elő még ma is szerte Európában és hazánkban is.” (Részlet a könyvből)
