Az ember ősidők óta épít kerteket. Az ókori perzsa kertek területet általában egymást merőlegesen keresztező, a négy égtáj irányában épített csatornák osztottak négy, szabályos négyszög alakú részre. A fallal övezett kert közepén négyzet alakú, nagy vízmedence volt. A csatornák a birodalom négy folyóját, a négy kertrész – színpompásvirágokkal és illatos fűszernövényekkel beültetve – a termékeny földeket szimbolizálták. A két, egymást metsző szimmetriatengelyre szerkesztett alaprajz így a kert közepén egy harmadik, függőleges tengelyt is kijelölt, amely az éggel kapcsolja össze a földi világot. A legelső ismert perzsa kert Nagy Kurosznak, a perzsa birodalom megállapítójának a fővárosban, Paszargadaiban fekvő pairidaezaja volt, amelynek gerincét egy 900 méter hosszú, mészkőből épített csatorna képezte. Az ősi perzsa pairi-daeza kifejezés kerített, lehatárolt külső teret, azaz kertet jelent (pairi = korül, daeza = fal). Innen ered ógörög (paradeiszosz) es latin (paradisus) közvetítéssel a paradicsom(kert) elnevezés, és a szimbolikus, transzcendens kerti struktúra, amelyet a keresztény, a zsidó es az iszlám kultúra is átvett és továbbörökített. Minden későbbi kor kertjei, a maiak is, valahol az elveszett éden, a paradicsomkert utáni vágyból születtek, ahol az ember visszatalálhat az egykori, istenáldotta harmóniához a természettel, a világgal. Minden kert a természetről és az ember alkotó képzeletéről szól, ezért a végtelen es hatalmas táj mikrokozmosza, amelyben megszülettünk, felnövünk és megöregszünk.
Az első perzsa kertek időszámításunk előtt 600–550 körül jöhettek létre. Az azóta eltelt két és fél évezred alatt az ember mindig újra es újra megpróbálta megteremteni az igazi, az ideális kertet a legkülönbözőbb formákban. Erről szól a kertművészet története, amelyet kutatok, régészek és kerttörténészek munkája nyomán egyre jobban és részletesebben ismerünk. Óriási szakirodalma van a témának, amely gyakorlatilag kimeríthetetlen. Ez a könyv is csupán egyes epizódokat, történéseket szeretne felvázolni, kerteket bemutatni, amelyek persze történeti háttérrel rendelkeznek, de lényegük a hely, ahol létrejöttek, a természet és az alkotói szándék találkozásából született tartalom es forma, egy újabb es újabb történés a földi paradicsom létrehozásának reményében.
Szakmai pályafutásom során módom volt sok kerttel megismerkedni szerte Európában es a Távol-Keleten is. Ezek között van jó néhány, amely különös figyelmet érdemel a helyszín és a kert fejlődéstörténete okán. Közülük válogattam ki a számomra legfontosabbakat, legkedvesebbeket, hogy ezek kapcsán vagy ezek példáján a kertművészet egyes történéseiről és azok filozófiai-esztétikai tanulságairól írjak. Ebből fakad, hogy a válogatás szubjektív; a kertművészet-történet szempontjából nagyon fontos, mértékadó korszakok és alkotások kimaradtak, kevésbé fontosak pedig bekerültek a kötetbe. Köztük van egész kortörténeti korszak a maga példaival, és vannak egyes alkotások, amelyek önmagukban is figyelemre méltóak. Így állt össze e könyv tartalma, szerkezete, amely lényegében önálló, egymással nem feltétlenül kapcsolódó fejezetek együttese, egyfajta esszégyűjtemény. A fejezetek ezért ugyan történeti időrendben követik egymást, de az olvasó tetszés szerint válogathat, tallózhat közöttük, szabadon eldöntheti, hogy milyen sorrendben olvassa el őket, vagy melyiket hagyja ki. A fentiekből következik, hogy nem a kertművészet történetéről szól ez a munka – erre aligha is mernék vállalkozni –, hanem a kertművészet néhány történéséről, egyes epizódjairól, amelyekkel közelebbi ismeretséget kötöttem, s amelyek fontos tanulsággal jártak számomra, amit az olvasóval is szeretnék megosztani.
(A szerző előszava)
