A főváros X. kerülete, azaz Kőbánya alatt található az ország legnagyobb, összefüggő pincerendszere, amely több mint 33 kilométer hosszú. A szakemberek előtt ismert, hogy más településeken (Pécs, Eger) több pince van, de azok nem alkotnak összefüggő rendszert.
A kőbányai pincék múltja és jelene szorosan összefügg a városrésszel és egy különleges mesterséggel, a kőbányászattal. Az egykori kőbányák után maradt hatalmas földalatti terek közül számos ma is használatban van, s az általuk okozott problémák folyamatosan feladatot adnak az ezzel foglalkozó szakembereknek.
Tudni kell, hogy a 19. század vége felé a felhasználható kő egyre fogyott. Nem véletlen, hiszen a század második felétől, az addig soha nem látott hatalmas építkezések, városfejlesztések óriási igényt jelentettek a kő iránt.
A kőbányai pincék legtöbbje ekkor már új funkciót kapott: először a bortárolás, majd a sörtermelés helyszíneivé váltak. A sziklapincékben érlelt bort több mint másfél évszázadon át szállították az ország minden részébe, majd a 19. század második felében az ott készített sörnek lett akkora sikere, hogy attól kezdve nem is építettek serfőzdét máshol a fővárosban, csak Kőbányán. Az egykori kőbányák felett néhány évtized alatt hat sörgyár épült fel. Ezek egyike volt a Kőbányai Serház Társaság üzeme, melyet 1862-ben vásárolt meg Dreher Antal. Az ő Európa-hírű sörfőzdéjében új technológiákat fejlesztettek ki, ezzel jobb sört gyártottak, mint a cseh, osztrák és bajor sörgyárak. A 20. század fordulóján már egymillió liternél több sör készült Kőbányán.
Budapest X. kerülete alatt a pincerendszerek több nagy egysége is kialakult ki, melyek teljes alapterülete 205 468 m2. A pincék 10-15 méter mélyen húzódnak, de van olyan is, amelyik 30 méter mélyen. Szélességük is változó. Általánosságban 4-6 méter szélesek, de vannak helyek, ahol 10-12 méter magas és 8-10 méter széles, hatalmas, templomhajó méretű sziklapincék alakultak ki. Legtöbbjüket jelenleg is a sörgyár kezeli, de jelentős részük a kerületi önkormányzathoz tartozik.
Különleges funkciója volt a pincerendszernek a II. világháborúban. Egyrészt óvóhelyként funkcionált, másészt az egykor a Csepel-szigeten működő repülőgépgyár is itt alakította ki a szerelőbázisát, hogy védve legyen a bombázásoktól.
A pincerendszer minden korban különleges figyelmet kapott. Léteznek olyan adattári dokumentumok, amelyek szerzői között kiemelkedő személyek is szerepelnek, mint például Jedlik Ányos, a neves tudós, akinek a dinamót – és ezt kevesen tudják – a szódavíz előállítását is köszönhetjük. Könyvünk célja ennek a különleges földalatti világnak a bemutatása.
(A szerző előszava)
